2016. november 8.

Piros, Európa, kiborg, vagyis...?

Sorozatból sorozatba keveredem.
Bár ez manapság már nem nehéz, amennyi sorozat megjelenik a különböző kiadók gondozásában.
Most épp egy második részt kezdtem el olvasni, amit még korábban sokszor emlegetett nekem a nővérem, de valamiért nem kezdtem bele.
Aztán egyik héten, mikor épp indultam volna a suliba, és már befejeztem a megnyerő Jackson fiú kalandjait, egy újabb olvasmány után kutattam. És megtaláltam Marissa Meyer Holdbéli krónikák című sorozatának második részét.
Míg az első rész főszereplője a kiborg köntösbe bújt Hamupipőke volt, a második rész egy másik régi mesebeli karaktert állított a reflektorfénybe.

2016. november 1.

Riordan sorozatremeke

Az úgy volt, hogy elértem az utolsó fejezethez.
És nem akartam elolvasni. 
Nem akartam, hogy vége legyen, és befejeződjön a történet. 
Nem akartam lezárást.
Féltem, hogy mi lesz velem nélkülük, de tényleg.

Percy.
Annabeth.
Grover.
Tyson.
Nico.

Mindannyian az életem részévé váltak.
Minden nap új eseményeket tudtam meg kalandjaikból, és nehézségeikből, és minden nap szurkoltam nekik a továbbjutásért, a győzelemért.

Két napig csak az ágyam mellett hevert a regény, és nem olvastam. 
Pedig eddig nem telt el úgy nap, hogy ne olvastam volna. Visszaszoktam arra, hogy a metrón állva is elővettem a könyvet és olvastam. Mindegy volt, hogy csak egy megállót megyek vagy többet. Hazafelé is olvastam, miközben sétáltam.
Néha végigpásztáztam az utat "aknák" után kutatva, majd megnyugodva merültem vissza a görög mitológiával átitatott regény soraiba.

Őszinte leszek Veletek.

2016. október 27.

Perszeusz, a megnyerő

A sorozatok megosztják az embereket.
Van, aki szereti a folytatásos regényeket, van aki ki nem állhatja őket.
Én valahol a kettő között állok.
Néha annyira üdítő elolvasni egy egyrészes irományt. Megismerni a szereplőket, megszeretni őket, együtt átélni a történéseket, amelyeknek minden egyes részére emlékszem. Mert igen.
Bármilyen szörnyen is hangzik, előfordul, hogy mire egy sorozat harmadik részéhez érek, az apró momentumok bizonyos részei elvesznek az olvasás során. Pedig lehet, hogy fontos elemei lesznek még az elkövetkezendő történéseknek. Persze, nemcsak a könyvek száma meghatározó egy sorozatban, hanem a részek között eltelt idő is.

Na de, miért is hoztam fel most ezt a témát?
Mert most egy sorozatot olvasok.
Méghozzá egy olyan sorozatot, aminél amint elolvasom az egyik részt, már veszem is kézbe a következőt. A történet néha-néha alkalmaz visszacsatolásokat a múltbeli eseményekhez, amelyekkel feleleveníti a már átélt izgalmakat, és lehetőséget ad a regény teljes egészének átlátására, élvezetére.

2016. október 7.

Amikor egy titok feltárul

Legutóbb úgy kezdtem a bevezetést, hogy minden anyummal kezdődött.
Most is kezdhetném pont így.
Hihetetlen egy nő, az biztos.
Arany keze van, vagy nem tudom, hogy csinálja.
Szóval, hozott nekem egy könyvet, ami szerinte érdekes lehet.
Ő még nem olvasta.
Kapta valahonnan.

Első gondolat?
A borítója szép.
Majd a fülszöveget is elolvastam - igen, komolyan! - és a sztori is érdekelni kezdett.

Felvittem a szobámba, de aztán valahogy elmaradt az olvasása.
Azt hiszem, helyette inkább egy Jane Austen könyvet kezdtem el, az Emmát - amit még azóta sem sikerült elolvasni, mert nem bírom Emmát. Na mindegy, ez most nem lényeges.

Aztán egyik délután, amikor épp készültem vissza az egyetemre egy rövid hétvégi otthonlét után, elkezdtem kutakodni a könyvek között.
Mit olvassak?
Mit olvassak?
Semmit nem találtam, ami megfogott volna. Aztán apum mondta, hogy ő nemrég olvasott egy jó könyvet, ami szerintem tetszene nekem.
És odaadta ugyanazt a regényt, amit anyától kaptam.

Hogy is van a dalszöveg?
Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen?
Én azt akartam, hogy csak menjen és menjen!

2016. október 3.

Perseus bemutatkozik

Minden anyummal kezdődött.
Vagyis pontosítva anyum legújabb olvasmányával. Ugyanis egy igen különleges könyvet kezdett el olvasni - állítása szerint -, ami kifejezetten emészthető stílusban tárja olvasója elé a görög mitológia kesze-kusza történeteit Kronosztól Zeuszon át egészen Dionüszosz isteni mivoltáig.

Annyit áradozott arról, hogy milyen jól meg van írva, mennyire tetszik neki a nyelvezet, és hogy szerinte a magyar mondákról is rendkívül hasznos lenne egy ilyen stílusú olvasmány...
Kíváncsi lettem.
Tudom, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Úgyhogy gyorsan elkezdtem olvasni, mert én nagyooon hamar meg fogok öregedni.

Rick Riordan:  A villámtolvaj

Be kell valljam, engem mindig is vonzott egy kicsit a görög mitológia. Még emlékszem, amikor a gimiben kiadtak a témáról ajánlott olvasmányokat. Elolvastam őket. És ez nagy szó, mert habár olvasni szeretek, a kötelezők mégsem nyertek meg sosem. Valahogy nehezen értelmeztem őket. Ámde Kronosz története, ahogy titánból letaszított apává lett gyermekei által, akiket befalt, hogy uralmát megszilárdítsa... Azért ez már valami!
A görögök tudtak egy s mást!

Percy Jackson neve úgy vélem, már sokatoknak ismerős.

2016. augusztus 16.

Feltáratlan titkok súlya

Elvesztem.
Nem találom a megfelelő szavakat.
Az ihlet elhagyott.

Furcsa olvasmány volt ez a könyv.
Különleges.
Nem mindennapi.
És furcsa.

Igen, tudom, ezt már mondtam, ám ez az első, ami eszembe jut.

Az eddigi regények, amiket olvastam, tudtomon kívül olyan szereplőkkel rendelkeztek, akik valamilyen szinten hasonlítottak rám. Átéltek hasonló élményt. Túljutottak olyan nehézségeken, amiken már én is, vagy amik még pont előttem állnak.
Eddig nem tisztázódott le bennem annyira ez a tény, mint most.
A legutóbbi regény olvasásakor.

Ugyanis - bármennyire is sajnálom a dolgot - alig tudtam olvasni a könyvet.
Különleges nyelvezete volt, amely (gondolom) a fiatalabb korosztályt hívatott az irodalom felé invitálni, engem mégsem fogott meg.
Könnyű olvasmánynak mondanám a mondatok szerkesztési elvét alapul véve.
Ám az alaptörténetet nézve, rendkívül komoly, nehéz témáról kell szót ejteni.

2016. augusztus 1.

Egy élmény elsejére

Elérkezett az augusztus is.
A nyár utolsó hónapja.
Nagy meleg, kánikula.
És egy igazi romantikus regény, amiről végre boldogan mesélek!

Őszintén szólva, nehezen kezdtem el olvasni.
Azt tudtam, hogy az írónő előző regénye, amit olvastam, elgondolkodtatott, új nézőpontokat tárt fel előttem, és megváltoztatta a hozzáállásom bizonyos kérdésekben.
Magával ragadott.
A téma, a fogalmazás, a karakterek, a néha elsütött vicces megjegyzések.
Mégsem vonzott számomra ismeretlen regénye.

Nem nyert meg annyira a borítója.
A fülszöveg első pár sora nem keltette fel az érdeklődésem - a többit pedig nem állt szándékomban elolvasni, mert biztos voltam benne, hogy a legtöbb történést feltárja előttem.
Aztán elolvastam a kis idézett értékeléseket a könyvön, amelyek - természetesen - a tökéletes regényt ráták elém. Ahogy minden könyv esetében.
Még mindig fenntartásaim voltak.

Egy nap, ahogy ültem a kanapén és azon járt az agyam Mit csináljak most?, eszembe jutott a regény, amit épp előző nap kaptam le a polcról, hogy megismerkedjem vele közelebbről. És elkezdtem olvasni.
Majd nem akartam letenni.

2016. július 26.

Ikon Gyermekek, mentsétek meg a világot!

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nem igazán értettem, miről is van szó pontosan.
Kik azok a Lordok?
Mik az Ikonok?
Kik a Maradékok?
És azáltal, hogy még a századik oldalnál sem voltam tisztában az alaptörténettel, és azzal, hogyan jutott el a bolygó a kitalált jövőbe, olvastam tovább, és vártam, hogy megvilágosodjak.

A megvilágosodás azonban tovább váratott magára.
Még a kétszázadik oldalnál is kétségeim voltak afelől, hogy értem a dolgok állását, a történéseket, a szereplőket. Kicsit úgy éreztem magam, mintha én is abban a bizonyos ködben tapogatóznék, ami a világra telepedett rá a könyvben.
Semmit nem láttam tisztán.

Margaret Stohl: Icons - Ikonok

2016. július 23.

Álomjárás egy kedvenc íróval

Amikor legutóbb Libba Bray regényt olvastam, három bejegyzés is készült belőle.
Most nem voltam ennyire élelmes, mert mikor nekiálltam a több mint hétszáz oldalas olvasmánynak, rá kellett jönnöm, hogy bármennyire szörnyű is, nem emlékszem minden egyes történésre kristálytisztán az előző részből.

Addig eljutottam, hogy Evangeline O'Neill nem tartozott a kedvenc karaktereim közé úgy, ahogy Isaiah Campbell. Azt is fel tudtam idézni, hogy a történet a Látók köré épül, akik valamilyen különleges képességgel bíró emberek: például tárgyolvasók, álomjárók.

Az első rész, The Diviners - A Látók címmel jelent meg, számomra majdnem ugyanolyan elrettentő oldalszámmal, mint a második. Ám mivel az elsőt is elolvastam, és nem emlékszem, hogy szenvedtem volna vele, valamint Libba Bray a kedvenc íróim egyike...
Úgy döntöttem, miért is ne?
Vágjunk bele!

2016. július 13.

Park bolondulásig

Véget ért egy újabb sorozat.
Hogy őszinte legyek, nem mindig szeretem a sorozatokat, de azt hiszem, ezt a nézetem már korábban kifejtettem. Vannak a sorozatok előnyei, hátrányai.
Ez a regényhármas már eleve különleges, hiszen nem három részből áll, annak ellenére, hogy három kötetben jelent meg, hanem összesen kettőből, plusz egy másfeledik kötetből.



2016. július 8.

Trónok harca Nielsen tollából

A sorozatoknak vannak előnyei és hátrányai.
Hátrány számomra, hogy általában akkor jövök rá, hogy épp egy trilógia első részét olvasom, amikor már az utolsó oldalakon tartok, és a sztorinak közel sincs vége.
Előny, hogy hosszabb időn át élvezhetem a megszeretett karaktereket - persze, ha megszeretem őket egyáltalán.

Ma egy olyan regényről szeretnék beszélni, amely egy trilógia befejező kötete.
Már az első rész is magával ragadott. Úgy éreztem, hogy kategóriájának éke, izgalmas, csavaros történet, amely megéri a figyelmet. A címével ellentétben semmi hamis nem volt benne, igazi élmény volt olvasni.
A második rész a kalózokhoz vitt el, a megismert karakterek egy újabb arcát feltárva, miközben a szerelmi szálak is tovább bogozódtak. Az egészben nekem a legjobban az tetszett, ahogy a főszereplő egyre jobban ért meg a szerepére, ahhoz, hogy felnőtté váljon, és elfoglalja a neki szánt helyet a történetben.
És aztán most a kezeim közé került a harmadik rész.
Alig mertem belekezdeni.
Majd alig tudtam letenni.
Csak olvastam, és olvastam, majd egyik hajnalban arra lettem figyelmes, hogy már alig van a könyvből. Még egy fejezet és leteszem, ne legyen olyan hamar vége.

2016. július 5.

Mindig van egy pótkerék?

Be kell valljam, nehezebb volt visszaszoknom a hétköznapokba, mint gondoltam.
Saját magamban nem vettem észre igazán a változást, azt, hogy valami, valamilyen oknál fogva más lett. Csak az tűnt fel, hogy valami hiányzik.

Olvastam könyveket.
Voltak, amik nagyon tetszettek.
Voltak, amiket be sem tudtam fejezni, annyira kiakadtam a fordítás és szerkesztés minőségén, vagy épp a történet furaságán, és értelmetlenségén.

Mert hogy olvastam ám egy remek Böszörményit, már megint. Egy felet, pontosabban :)
És olvastam egy olyan regényt is, amely habár fiatalabb korosztálynak szól, elrepített a görög istenek fénykorába és megnyerő történetfolyásával, írói stílusával, kedves karaktereivel és különleges témájával egy remek élménnyel gazdagított. Bessenyei Gábor A jövő harcosai című művét is szerettem volna ajánlani, de valahogy mégsem történt meg.

Ám most kicsit megráztam magam.
És úgy döntöttem, hogy hiányzik a régi Patyi.
Úgyhogy, keressük is meg!
Kezdjünk is bele ebbe egy olyan regénnyel, amelyet egy igazi vlogger-tanárnő írt. 

Kody Keplinger 17 évesen írta meg a ma bemutatásra kerülő könyvét, amely Magyarországon a Vörös Pöttyös kategória könyvei között jelent meg. Mára, amellett, hogy egy írói iskola tanárnőjeként foglalatoskodik, sok közösségi média oldalon jelenik meg és diskurál divatról, ad sminkelési tanácsokat vagy épp oszt meg véleményt a mai szépségideálról, a pozitív testkép fontosságáról.

Regényében is felvetül a kérdés, hogy vajon mi fontosabb: az, mások mit gondolnak rólunk vagy az, mi mit gondolunk magunkról? Mennyire meghatározó egy ember, egy középiskolás életében a beskatulyázás? Meg lehet változtatni mások rólunk alkotott képét, egyáltalán szükséges-e megváltoztatni, míg mi bízunk saját magunkban?

Ne ijedjetek meg, nem egy nagy lelkizős regényről van szó. Egy olyan történetről inkább, amely míg olvastatja magát, felnyitja olvasói szemét bizonyos nagy igazságokra.

2016. március 21.

Randi-mentes övezet

Ha őszinte szeretnék lenni, be kell vallanom, hogy elgondolkoztam a randin. 
Mármint, hogy elengedjem-e a főszereplőt a randira. De amúgy az apjától kért engedélyt és nem tőlem, így igazán nincs is beleszólásom.

Na de, nézzük a mai kiszemeltet ;)

Az első On Sai regényemhez hatalmas reményeket fűztem.
Nem tetszett a könyv sötét borítója, a dombornyomással, a fura kékkel, meg úgy a betűtípussal sem.
Ám mégis elkezdtem olvasni, mert annyi jót hallottam már On Sai regényeiről.

2016. február 19.

Te meddig mennél el, hogy önmagad lehess?

Arrébb kell tennem.
Túl közel van hozzám.
Nem akarom, hogy a közelemben legyen, amikor elalszom.

Egyszerűen, ahogy a könyv a látószögembe kerül, furcsa érzés fog el. A gyomrom összeszorul, és gombócot érzek a torkomban is. 
Pedig, hogy őszinte legyek, eddig bármilyen könyvet olvastam, nem tudtam nélküle aludni. Mielőtt álomra hajtottam volna a fejem, még pár oldalon keresztül álmodoztam egy másik világban, majd fejem mellett a könyv borítóival lezárt mesevilággal együtt pihentem én is. Ám amikor első este a fejem mellé teszem ezt a regényt, nem tudok elaludni. Egyre arrébb és arrébb húzódom, amíg már majdnem leesek a saját ágyamról.
A kis asztalra teszem nem messze tőlem, a szélére. De ott sem jó. Mintha érezném azt a furcsa kisugárzást, amit már azóta, hogy a könyvesboltban a kezembe vettem.

Amikor beléptem a boltba, azonnal egy adott polc felé vettem az irányt, ám végül segítséget kértem az eladóktól, és egyikük, hosszas töprengésem megtörve, és engem kisegítve, rámutatott erre a könyvre.
- Ez tetszeni fog! - mondta teljes bizonyossággal.

Nem mindennapi regény, leginkább a feldolgozott témát tekintve.