Be kell valljam, szeretem a romantikát.
A romantikus regényeket.
Ahogyan körbevonnak egy rózsaszín burokkal, igazi álmot vonva körém.
Ám néha már sok belőlük.
Valahogy túl sok.
Van egy pont, ami után már nem tudok belőlük többet olvasni. Főleg, ha nyers romantikus regényről van szó, amely a való világban játszódik, létezők városokkal, mindennapi emberekkel (már amennyire egy romantikus regény főhőse valóságos, és mindennapi lehet).
Magam sem tudom miért, de most pont egy kedves, romantikus kalandra volt szükségem, melyet Emma Bennet regénye tökéletes módon kivitelezett.
A bekezdés: a regény egy fiatal írónő napjait mutatja be, aki egy vidéki kis ikerlak egyik felében él. A történet bevezetésében megtudjuk, hogy Bronte nem épp közösségi ember - legszívesebben otthona magányában, pontosabban mogorva Mr Darcy nevű macskájával tölti az írásközpontú hétköznapokat, és hétvégéket.
Egyetlen napon megy be a városba minden héten: egy írótalálkozóra, ahol más zsánerrel foglalkozó írók gyűlnek össze, hogy segítsenek egy-egy regény továbbhaladásában, új nézőpontokat adjanak, és támogassák egymást.
A bonyodalom: az ikerház másik felébe egy fiatal férfi költözik.
Ryan.
Aki Bronte egyik író barátnője szerint igen szemrevaló teremtény, főszereplőnknek viszont nem testesíti meg az álmaiban elképzelt férfit, akit már romantikus regényeiben oly sokszor körülírt. Így, mielőtt még bármilyen félreértés is történne, közli az új szomszéddal, hogy csak barátság lehet köztük - az igazat bevallva a férfinak: nem az ő típusa.
Szép húzás, mi?
Kicsit megsajnáltam Ryant, ám egyrészt meg is értettem Bronte oldalát.
Nem jobb minél előbb tisztázni a helyzetet, mint sokáig húzni, és kínozni a másikat?
Aztán a bonyodalom tovább bonyolódott, amikor képbe került Sebastian, a hős lovon, aki megmentette hősnőnk egy félresikerült erdei kaland során.
Tökéletes belépő. Tökéletes kinézet. Minden tökéletes a férfiban.
Mint egy álom.
Bronte nagy Ője.
A szív útjai azonban kifürkészhetetlenek.
Az tetszett ebben a kis regényben, annak ellenére, hogy néha már legszívesebben adtam volna egy taslit Bronténak, hogy Térj már észhez!, hogy megpróbálja felnyitni az olvasók szemét.
Az Igazira.
Mert nem mindig az a nagy Ő, akit mi megálmodtunk magunknak.
Néha a nagy Ő teljesen más, különbözik az álomképtől, és mégis.
Sokkal jobb.
Csak hagynunk kell neki időt kibontakozni.
Szóval, Emma Bennet egy nyári csemegét alkotott, amit azoknak a hölgyeknek a figyelmébe ajánlok, akiknek most kedve van egy kis romantikához.
És azoknak az ifjú titánoknak, akik nem félnek felvállalni, hogy néha az ő izmos felsőtestük alatt rejlő szívnek is jól esik egy kis szívecskés cukiság.
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése