2017. március 20.

Miért NE címezd meg a szerelmes leveleket...

Egy barátnőm nyomta a kezembe a könyvet azzal a kitétellel, hogy amint befejezem az éppen aktuális olvasmányom, belekezdek.
Illetve, hogy nem szabad előre elolvasnom a végét.

Be kell valljam, ez utóbbi volt a legnehezebb.
Ugyanis bármilyen szörnyű dolog is, mostanában rászoktam, hogyha egy olyan könyvet olvasok, ami miatt izgulni kezdek, görcsbe szorul a gyomrom, gombóc ül a torkomban, és egyéb "élmények", akkor beleolvasok a regény utolsó oldalaiba.
Nem olvasom végig őket, csak szemezgetek.
Majd nyugodtan visszatérek oda, ahol tartottam. 😇
Ezt csináltam a Blackmoore olvasása közben is, mert már olyan fáradt voltam, ám a könyv meg annyira gyötrően izgalmas volt, hogy nem bírtam elaludni a tudattal, hogy nem tudom a végkifejletet.

Ám most ez meg volt tiltva.
És be is tartottam.
Bár, be kell valljam, hogy igen nehezen.

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Ezt a könyvet eredetileg három dolog miatt nem kezdtem el olvasni:
1) nem tetszett a borítója,
2) gyerekesnek tartottam a címét,
3) az írónőtől sajnos már olvastam könyvet, ami egyáltalán nem nyert meg, így nem állt szándékomban megint szenvedésnek kitenni magam.

Ám az ígéret, az ígéret.


Az alapsztori, hogy van egy lány, aki szereti kiírni magából az érzelmeit, és ezáltal úgymond felszabadulni.
Ha úgy érzi, hogy már túl sokat gyötörte magát egy-egy pasi miatt, aki igazából ügyet sem vet rá, megfogja az erre a célra tartogatott tollát, elővesz egy szép levélpapírt, és papírra veti érzelmeit, gondolatait, szép emlékeit az illetőről. Meg persze a negatívakat is.
Nem mondom, hogy ez hülyeség, hisz amint ez a blog is mutatja, néha jó kiírni magunkból az érzelmeink.
Viszont az, hogy ezeket a leveleket borítékba teszi, megcímezi (!) és aztán egy mindenki számára elérhető kalapdobozba teszi... Na, az már viszont, kérem szépen, elég nagy hülyeség.

Ebből adódik ugyanis a bonyodalom.
A titkos szerelmes leveleket valaki feladja.

Lara Jean Song Covey a középső három lánytestvér közül.
A nővére, Margot épp egyetemre készül a messzi Skóciába, Lara Jean-re hagyva igen fiatal húguk, Kitty nevelését, és orvos apjuk életének megkönnyítését. Továbbá szakít a barátjával is, Josh-sal, mintha minden hidat fel szeretne égetni maga mögött a kecsegtető távoli kalandokért.

Lara Jean megfogadja, hogy mindent a tőle telhető legjobban fog otthon kezelni, hogy a nővére büszke legyen rá.
Ám aztán feladásra kerülnek azok a bizonyos levelek, és minden a feje tetejére áll.

Lara Jean öt fiúnak írt levelet.
Ők pedig:
Peter Kavinsky,
Lucas Krapf,
John Ambrose McClaren,
Kenny, az egyházi táborból,
és Josh Sanderson, Margot exbarátja.

Igen, az utóbbinak írt levél jelenti a legnagyobb gondot, hiszen Lara Jean sosem akart nővére és szerelme közé állni, egyszerűen csak ugyanaz a fiú tetszett mindkettőjüknek. 

Lara Jean úgy érzi, nincs hova menekülnie.
Senkitől sem kérhet segítséget.
És sose fog kijutni ebből a kalamajkából.

Mindaddig, amíg Peter Kavinsky fel nem ajánl neki egy lehetőséget: színleljék, hogy együtt járnak. Így Lara Jean-nek nem lesz problémája Josh-sal, és Peter is féltékennyé teheti a volt barátnőjét, Genevieve-t. 

Szóval, újra a hazudozás témaköréhez értünk vissza.
Sajnos.
Ez a része egyáltalán nem tetszett a regénynek.
Hogy mindenkinek előadták, hogy együtt járnak.
Még a családjuknak is ezt adták be.
Ez nagy csalódás volt.

Azonban.
Mindennek van pozitív oldala. 👍
Hiszen Jenny Han könyve egy igen aranyosan megírt sorozat első kötete, amiben bármennyire is zavart a hazudozás, az elhallgatás, és színlelés, mégis szeretném elolvasni a történet következő részét.
Kíváncsi lettem arra, hogyan alakul majd Lara Jean sorsa.
És a levelek vajon tovább gyarapodnak-e a kalaposdobozban.

A kedvenc szereplőm.
Peter Kavinsky.
Nem mindennapi csávó, akinek van humorérzéke, és színesíti a történetet.
Remélem, a második részben is hallhatok majd tőle beszólásokat, és nem veszik el az éterben.

Összességében.
Habár eleinte gagyinak gondoltam a könyvet, és nem mondanám rá, hogy egy túlkomplikált történet,
amiben hatalmas csavarok vannak, és sosem fogjátok kitalálni, mit hoz a vég,
kellemes olvasmány volt, amit élveztem,
és végül úgy tettem le, hogy tudtam, szeretném továbbra is nyomon követni a Song lányok életét.
Aranyos volt :)

Úgyhogy ezúton is, köszönöm az ajánlást öreg barátnémnak 😋
Puszi,
Patyi ;)

2017. március 14.

Az igazságháló

Csak hogy tisztázzuk az alapokat:
- minden, ami ebben a bejegyzésben elhangzik igaz,
- minden szót teljesen komolyan gondolok,
- és nem, a későbbiekben sem fog kiderülni, hogy mégis hazudtam.

Klisé lenne azt mondta, hogy nem szeretem a hazudozást.
Merthogy ki szereti?
Én úgy gondolom, a nagy többség az őszinteséget pártolja.
Nemcsak a magánéletben, hanem a szakmai szférában is.

Ám természetesen egy-két füllentés biztosan mindenkinek becsúszott már.
"Persze, hogy elolvastam a kötelezőt."
"Egy kortyot se ittam a tegnapi bulin."
Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Viszont meg kell húzni valahol a határt.
Például, én a barátaimnak, a családomnak sosem hazudnék. Ha fájdalmat is okozok, megmondom az igazat, mert szerintem ez így fair.
Mondjuk, én még puskázni se tudok normálisan, mert vagy paprikavörös lesz a fejem, vagy remegni kezd a kezem és nem tudok írni. Tudom, szörnyű...

Na, de miért is beszélek a hazugságról?
Mivel ez a mai regény alapja.
A főszereplőnk egy lány, aki addig hazudozik, míg maga alá nem temeti a hazuglavina.

Kody Keplinger: A hazugságháló

Az első könyv, amit az írónőtől olvastam a The Duff - A pótkerék volt.
Egy könnyed, romantikus regény. 
Kis önbizalom-növeléssel megspékelve.

Ám ez a regény más polcra kerül.
Sonny, a hazudozás királynője egy beképzelt, magának való lány, aki megbánás nélkül kihasználja legjobb barátnőjét, mialatt lehazudja neki a csillagokat is az égről.
Amy, az emlegetett legjobb barátnő, a szende szűz, aki mindenkivel kedves, mindenkinek segít, és akit mindenki szeret.
Ryder, az új fiú, akinek nehéz beilleszkedni az ismeretlen környezetbe, ám ha nem lenne annyira eltelve régi iskolájától, akkor bomlanának utána a csajok (Sonny szerint).

Szóval, adott egy idegesítő főszereplő, egy nyámnyila barátnő, és egy titokzatos szívtipró.
És még így is voltak olyan részek, amiknél szó szerint nem tudtam letenni a könyvet, mert annyira élveztem az olvasásukat!
Hihetetlen.

Ryder és Sonny beszélgetései aranyos voltak, kicsit szeleburdik, és viccesek.
Eszembe juttatták a nagy MSN Messenger beszélgetéseket, amikor alig vártam, hogy az a bizonyos fiú feljöjjön, és beszélgethessünk. (Csak én érzem úgy, vagy az MSN már tényleg kőkorszaki szaki? :D)
Ezek a részek kifejezetten élvezetesek voltak.

A többi viszont...
Nem szeretem a hazug embereket.
És mellesleg...
A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.
(Meg a sánta kutya sokkal aranyosabb és kedvesebb, mint a hazug ember.)

Sonny viszont elég lassan került rivaldafénybe a hazugságaival, amik szerintem szörnyűek voltak, és értelmetlenek, érthetetlenek.
Nem tudom még most sem felfogni, hogy ha valakinek van egy legjobb barátnője, akkor hogyan hazudhat neki? Miért nem tud őszinte lenni? 
Egyszerűen nem tudtam megérteni.

Na de.
Pozitívumok.
A könyv szerkesztése, mindenképp.
Ryder, mert nem a szokásos "helyes vagyok, okos vagyok, izmos vagyok, és mindezek mellett még nagyon érzékeny csávó". 
Tetszettek a karakterfejlődések, mindenki tanult az elkövetett hibákból, és fejlődött a regény során. Kivéve Sonny... 
Ám bármennyire idegesített is a mesélő, mégis igen gyorsan a könyv végére értem, mert a megfogalmazás jól sikerült. Annyira vártam már a lebukás pillanatára, hogy az éberen tartott.

Szóval...
Nem tudom, hogy tetszett-e vagy sem.
Igen is meg nem is.

Alakítsátok ki a saját véleményeteket róla Ti is!
Aztán meséljetek ;)

Puszi,
Patyi ;)

U.i.: Számomra a regény egyik slusszpoénja a borító, amin egy nyílegyenes hajú lány látható, habár Sonny  (és mellesleg Amy is) göndör tincsekkel rendelkezik. Just for the record :)

2017. március 12.

Egy eb-adta történetről

Amikor először láttam ezt a könyvet, nem igazán fogott meg.

Arany Pöttyös létére gyerekes, és számomra akkor még kissé értelmetlen borítója nem keltett bennem "ezt el kell olvasnom" érzést.
Aztán moziba szerettünk volna menni.
És valamilyen oknál fogva megnéztük a könyv alapján készült film beharangozóját. Habár tisztában vagyok vele, hogy egy film sosem pontosan olyan, mint a könyv, hogy vannak változtatások, méghozzá néha igen nagyok, mégis...

Tudtam, hogy ez a regény az elolvasandó könyvek listájára kell, hogy kerüljön.
Így mozi helyett, bele is kezdtem.

Most pedig, a könyv befejezése után, nem tudom, hol és mégis hogyan kezdjem soraim, amelyekkel ösztönözhetnélek Titeket arra, hogy elolvassátok ezt a művet.
Mert hogy érdemes.
Mindenképpen érdemes.

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

A dog's purpose. 
Áll az angol borítón.
"Egy kutya életcélja". 
Talán így lehetne a legpontosabban lefordítani.
És ez nagyon jól összefoglalja, miről szól e könyv.

Megismerkedünk egy kiskutyával, aki a saját szemén keresztül mutatja be számunkra, milyen is kutyának lenni. 
Hogyan is lát egy kutya minket, embereket, vagy épp egyéb házi kedvenceink, például a macskákat.
Azért abban egyetértettem a kutyával, hogy a macskák igen nagy önbecsüléssel, vagy inkább csökönyösséggel megáldott lények, akiket nem lehet csak úgy ugráltatni, vagy épp simogatni.

Tóbi,
Bailey,
Ellie,
és Cimbi.

A négy kutya, akivel a regény során megismerkedünk.
Négy különböző fajtájú eb, akik tudják, hogy az életben igazából egyetlen fontos dolog van, egyetlen dolog, amely boldoggá teheti az embereket életük végéig.
A szeretet.

Nagyon csöpögősen hangzik, igaz?
Ám nem az.
Kevesektől kaptam annyi feltétel nélküli szeretetet, mint a kutyáinktól.
Nem izgulnak felesleges dolgokon, nem aggódják túl az életüket, "csak" szeretnek minket.

A kutyák hihetetlenek.
Mindig odafigyelnek ránk.
Támogatnak minket.
Mellettünk állnak, vagy épp ülnek, vagy fekszenek :) a legnehezebb perceinkben,
és megérzik, ha szükségünk van rájuk.
Egy kutya családtag.
Egy nővér, bátyj, vagy épp öcsi, hugica.

W. Bruce Cameron könyvében megismerkedünk egy ártatlan kistestvérrel, egy örök baráttal, egy védelmezővel és egy hűséges társsal.

Négy történet.
Rengeteg érzelem.
Elgondolkodtató gondolatok.
És egy végkifejlet.

Ez a regény nemcsak egyszerű szórakoztató irodalom, hanem egyfajta bemutató
Hiszen feltárja a kóbor kutyák nehéz sorsát, félelmeiket, miközben tudtunkra adja, hogy egy kutya milyen sokat változtat egy család életén - okoz nehézségeket, de ezeket emlékezetes történésekkel kompenzálja -, valamint elénk tárja egy szolgálatra kész eb mindennapjait, és egy hűséges barát fáradhatatlan hitét, bizalmát.
Bemutatja azonban a különböző gazda típusokat is, és megpróbálja felhívni a figyelmet az ivartalanítás fontosságára, a tenyésztés szörnyűségeire, a felelőtlen kutyavásárlás hátulütőire.

Egyszerre nevel, megnevettet, megsirat és elgondolkodtat.
Ám (egy-két értékelést elolvasva mindenképp szeretném megemlíteni) arról nem szabad megfeledkezni, hogy egy kutya élete sem piskóta.
Merthogy mi, emberek sem vagyunk egyszerű esetek.

Összességében, én kissé szomorúan tettem le ezt a könyvet, mégsem emiatt marad emlékezetes olvasmány.
Őszinte leszek.
Amióta elkezdtem olvasni, sokkal hosszabb ideig simogatom a kutyámat, miközben gügyögök neki arról, mennyire imádjuk, és milyen jó kutya.
Nem mintha eddig nem simogattam volna minden nap többször, vagy nem hajoltam volna oda hozzá, majdnem puszit nyomva a homlokára, azt suttogva, "szeretünk ám!". Ám a regény olvasása közben annyit olvastam a bemutatott kutyák érzelmeiről, gondolatairól, hogy most úgy érzem, ennél is sokkal többet érdemel a mi kis szőrcsimbókunk.

Hiszen nélküle nem lenne ugyanolyan az életünk.
Hazaérve nem várna örömteli ugatás, és ugrálás.
Reggelente nem köszöntene senki ilyen odaadással.
Nem lenne, aki az egészségünkre odafigyelve, naponta megsétáltatna minket.
És nem lenne, aki emlékeztetne minket arra, hogy minden rosszban van valami jó.

Szerintem remek könyv.
Érdemes elolvasni.
De komolyan.



Puszi,
Patyi ;)